A FÖLD ALÓL IS
2019.02.09.

Hol mélyről böffent kormos lángot
sistergő kanóccal a gyertya,
s egy torka-zárt bacchusi látnok
száján a bor nem más, mint pletyka,
s a füst elönti egész egét
a pincébe rekedt sötétnek:
(csak verse marad némi ebéd
költő alatt a mérges mérleg),
ott sírtam föl előszörre én,
s lettem vakon, torzó költemény.

A fényre lassan merészkedtem.
Eretnek szemembe folyt a Nap.
S mert látszott, hogy nem lógómellen
ittam a lírát, mi elapad
rendre erem lüktető lován:
(poroszkáló lélegzetvétel
volt a Biblia és a Korán),
s tudtam, a Mennyország csak éter
ezen a szentségtelen Földön,
mely élőnek, holtnak is börtön.

Emlékem mégis nyárvégi lomb,
vízre-váró, hulló falevél,
ki érzi, az ősz szele kibont
majd lazult fészket, s már nem remél
falansztert, füttyöt, hisz’ az ősi
eszme elcsitul a madárral,
ha az nem is annyira hősi,
mint elvándorolt minden párbaj,
s nem marad becsülete sehol,
elporladt befejezésekor.

Ám a színek terültek egyre,
s hogy véremmé vált idővel mind,
a sokaságon elmerengve
kapargálni kezdtem a felszínt.
Láttam zsolozsmát mondó papot,
s rabot, ki hitte szolgálatát,
midőn szájuk más-mástól dadog
s nem oldja meg egyikük baját,
ahogy a másiknak ópium,
mindkettőnek completorium.

Kőbe faragott Istent néztem,
szúrt-sebbel rogyadozott lába,
s rajta napozó, déli férgen -
bábozódott imágólárva.
Arcom felét a hit járta át,
ám túloldalát repedt mosoly,
könyörgő Krisztus hivatalát
széllé tépte az eszme-fogoly.
Vészharang nyöszörgött elesvén,
süket füleim Őt keresvén.

Szülém, ki volt, és van most nékem,
a tűzhely árnyékára mutat,
midőn kopottan, egyik éjjel
elvesztette párját, az urat.
Hogy alkony volt e, vagy hajnalköd,
mi kiszívta belőle lelkét
oly mindegy már, mert a tompaszög
rozsdája vájt beléje ekét.
Pecséttel élek megsebezve,
se múltat, jövőt nem feledve.

Országomnak kis csonka szívét
ím’ megzavarták a századok.
Tébolyult humanisták hitén
húztak ránk huszonegyre lapot.
A szabadság is olyan sérült,
mint fejetlen Niké Pécs felett:
testet öltött, szárnyakká békült,
ám sose látja a felleget.
(Ha eszme a hit, s a csorda nagy,
hiába hiszed, hogy arany vagy.)

Tejfoggal állt elő a munkás,
hogy ő falat emel, palotát.
S a palotaőr másnak summáz
fejére részegült koronát.
Pökhendi lett a kapzsi fillér,
törvényt törtetőn élősködött,
bár ruhám foltján engem dicsér,
röhögve hozzá beköltözött.
Békanyál tanyáz a romokon,
velem mégis mindenki rokon.

Dalom csöndes, törött hegedű,
húrjain rezg’ a megbocsátás,
ott a dáridó is bőkezű,
itt édes borom vízzé válás.
Így éltem látva ősidőktől,
s tapogattak engem verssorok,
ábrándoztam gyémánt gyöngyökről,
ősz szakállam mögül vér csorog.
Az igazat felfalta a láng,
csak hamuval etet, a falánk.

És mégis, ahogy földbe jutok,
anyám, apámmá válok megint,
az évszakokból kibámulok
bután-fútt porhüvelyem szerint.
Írott betűim renddé állnak
s a tudás föld alól dörömböl,
szirmokkal etet minden szájat
hazátlan nép, ki honért böjtöl.
…A virága sárban gyönge még,
szelíd fűszál emeli fejét.

prayer