Látomás
Nektárt kóstol ajkam,
ha rólad álmodom.-
Két karomban tartalak
egy hűvös hajnalon.
Szorongó emlékek
reszketnek szívünkben,
de lelkünk melegével
hevítjük szüntelen.
Nem szólunk, csak érezzük
bőrünk összeér.
Vágyaink még nem bátrak,
kimondani fél.
Csillagokat hívunk,
legyenek tanunk.
A szél sajnos elfújja
egymástól szavunk.
-Furcsa a hajnal!..
Elűzi csillogó
gyémántjait az égről,
akik csak ő érte ontják
versenyben sugaruk,
hogy elsőnek csodálhassa
egyszerre mind.
S mielőtt bármelyik megpillantaná
szépsége teljében,
pirosló arccal új teret nyit.
Hát így búcsúzunk mi is.
Hosszan, és csendben.
E gyönyörű varázs messzire visz engem.
Hallom lépéseid
ereimben lüktet.
Lábaim nehéz
sziklákként mennek...
-Ti hideg, néma kövek,
kik őrzitek kedvesem
tapintását, és hevét,
melegítsétek fel szívemet,
és suttogjátok nevét!
|