Télutó
Olyan furcsán ért véget a tél.
Lassan, észrevehetetlenül
siklott tavaszból át a nyárba,
s én még mindig nagykabátban,
kissé lezserül gombolkodva
dideregtem gondolataimba zárva.
Csak a táj volt oly ismerős.
S ahol eddig zsibongásra várva
tépett gallyak kopár szele fújt,
ott puffanó zöld koronák közt,
illegetvén a lágy levelet
figyeltem, ahogy zubogott a kút.
Mit messzi, távozó ködöd szobra
belefagyva a levegőbe,
őrt állva faragtad jégbe magad.
Most páraként illansz – Te elfáradt fény
csámpás lustasággal egy más világra!..
S én habos vízbe élesztem arcomat.
|