Szegletemen
Hiába gyűrtem arcomra mosolyt
s gyakoroltam, el ne legyen rontva,
csak a munka gyötrelme vándorolt
csontjaimba sejtként szaporodva.
Nyikorgó szelektől harsog a lét
s szemembe fújja a valóságot.
Hiába nyílik fejem fölött ég,
ha lábamra ejt egy kalapácsot.
A balga idő üget mellettem
s én szolgaként loholok utána.
Szerelmeim már észre sem veszem
csak szépszavaim taposom sárba.
Pereme lettem az édes jónak.
Még az ősz is kitagad magából.
Gyertyát fonnyaszt hantomon a holnap
s ő nyálát csorgatja egy virágról.
|