Bíztató
Állok gondolkodva, mozdulatlanul.
Látom a nap kancsal sugarait
ahogy előbújva a dombtetőn
bearanyozzák a fenyőfán a harmatcseppet.
Hirtelen lovak patái dübörögnek bennem!
Nyihogásaik felkeltik a virágokat,
és azok üde illattal fordulnak a fényre.
Agyamban még kelepelnek a gólyák
szárnyaik fuldokolva mozgatják a levegőt
és nagy utat bejárnak.
Kalászok lengedeznek a völgy felé, - Hová sietnek?
Kenyérrel teli ölekkel jönnek a pékek
és a nyál összefut a számban.
Becsületemen nem esett csorba
és hiszem, hogy így lesz holnap is.
Kis felhők kúsznak hogy nyomot hagyjanak
az azúri vásznon, de a nap
erősödik bennem és a foltjait felszárítja.
Friss csobogással ereimben megindul az élet!
Elhagyom magam, pedig kiáltanék
hosszú, és nagy verseket, ahogy a művész
az ecsetét bemártja.
De oly színeket nem szól a szám
amit magamban szépnek látok!
Feléd fordulnék, de tudom,
takaród erősen szorítod.
Ezért halkan éneklem bíztató dalomat,
és én léggömbön emelnélek a magasba,
hogy láss csudát!
|