Ágrólszakadtak
Csak mentem. Nem vettelek észre.
Cipőd kopogása sem zavart.
Szemed nem kutatta enyémet,
de mint a koldus, ki pénzt akar,
elém álltál.
A hídon épp gyúltak a fények
s az acélsodronyok csillogtak.
A víz sodrásától a léptek
lucskos csobbanásnak hatottak
a sötétben.
Az út kövét a nép felszedte,
hogy sérelmein bosszút álljon.
Majd dobálva futkosni kezdett,
s mind ezt fájó lélekkel... Kár volt.
Nincs rá gyógyszer.
Ahogy megláttalak, gondoltam,
elmondom, min virrasztok éjjel.
És miért hal meg a hit holnap
s hogy bátorságom szerte-széjjel
csak menekül.
Neked, tán az járt a fejedben,
most végre leugrom a hídról.
...Megszabadulsz minden kegyetlen
rád nehezülő gyilok kíntól,
mi megvisel.
Te segítesz az álmaimban,
én veled zuhanok a mélybe...
Vagy ölelve, mert tudva itt van
a szerelem lobogó mécse
elvarázsolsz.
De nem történt semmi. Szótlanul
kerültük egymást óvakodva,
és szemeink mosolytalanul
másik tekintetét kapkodva
lecsukódtak.
...A Nép, csak folyt, mint a sártenger!
Te balra húzódtál, én jobbra...
Most kezedben kis virágkehely,
és együtt emlékszünk a holtra
a sírok közt.
|