Változó árnyék

                                                             
                                                             Úgy vélem, már mindent elértem. 
                                                             Nincs bennem űr, ami fájna. 
                                                             Sem tomboló jó kedv a halálra 
                                                             ami megtorpanna, ha látna. 

                                                             Van házam, vagy saját börtönöm 
                                                             melynek rabja, s őrzője is vagyok. 
                                                             S ott mormogó ajakkal hagyjatok, 
                                                             ha a süketség bennem gagyog! 

                                                             De nyitok én, nyitok rést szememre 
                                                             s láthatóvá válnak akkor a falak, 
                                                             a tömény, roppanó-vörös tégláin 
                                                             elhalt csontos, munkáskéz-akarat. 

                                                             És látni vélem árnyékát a vágynak 
                                                             ahogy lopva bújik szegletében el. 
                                                             Mert magam körül változnak a tárgyak 
                                                             hisz’, minden várból egyszer menni kell. 

                                                             De kilincsét mélyen a szívembe rejtem 
                                                             s ha már posztján nem strázsál bakó, 
                                                             utak simítják görbült, béna lábam 
                                                             s késve rájövök: - Élni volna jó!.. 

                                                             Továbbnyitom szemem. Nem csak résnyire. 
                                                             S retinám lesz Zeusz legszebb égisze! 
                                                             Villámok hagyják el cirrus hajamat, 
                                                             kereszten a szög alá kezem beakad. 

                                                             Mert belőlem nőnek a felhők is 
                                                             amikor harmatpontban vagyok. 
                                                             S könnyemben úsznak csillagok, 
                                                             ha bogárka hátán ragyog. 

                                                             S őszi tücskök ciripelve rólam vallanak, 
                                                             ha dunna-fellegködben megvillan a fagy. 
                                                             És fatörzsekre puha mohát lehellek. 
                                                             Így talán rám akadsz, még az is meglehet. 

                                                             Majd meleg szobád csendje sírva én leszek, 
                                                             ha szalag fonja kezed, legszebb versemet. 
                                                             Mert tovább élsz, hisz’ benned új valóra válnék, 
                                                             s ahogy változol, úgy leszek más árnyék