Szigorú teremtő

                  Szigorúvá tették nagyon a teremtőt.
                  Leették az angyalok a terítőt,
                  itt-ott egy-egy plecsni az egen.
                  Bárányfelhő játszik a tengeren.

                  A fák szinte lángban állnak ahogy
                  a nap lebukik a dombtetőn.
                  Szürke pongyola terül e tájra
                  s a repülő dacolva a természettel,

                  ezüstösen csillog a lenyugvó napban
                  ahogy csíkot húz fönn a magasban.
                  Sercegnek a villanyvezetékek
                  s a virágok egymáshoz kéretőznek.

                  A kifaragott dísztökökben a rossz
                  szellemek ellen gyertyák lobbannak lángra.
                  Vagy csak házak ablakai
                  néznek és szomorkodnak a világra?

                  Megfáradt emberek dőlnek le a székre,
                  nézik a tévét, nekik már mindegy mi volt ebédre.
                  A daloló madaraknak most csönd az álmuk
                  némaságukkal hirdetik, hogy ezt belássuk.

                  Tiszteli a szellő is, s a nyújtózó
                  bokor karjában szelíd csókkal megpihen.
                  Gyermekkori játékok s vágyak
                  harangoznak és kiabálnak,

                  szívemmel mind együtt dobban.
                  aranyhalam a tengeren utolsót csobban.
                  Kifosztott koldus mellé leülök
                  neki, mint tükör vagyok jelen

                  s ő egy nagy ugrással hírtelen
                  eltűnik a tengeren.
                  A tücskök cirpelnek hol vidáman, hol búsan
                  ők e tájból merítnek dallamokat gyorsan.

                  Csillagok millióit hívogatják a békák
                  denevéreknek remélnek bő vacsorát
                  kis denevér nagy falat
                  békákból semmi sem marad.

                  A fák pihenjt vezényelnek
                  lombjuk ma már nem nő égig
                  de törzsük még egy utolsót reccsen,
                  mielőtt elalszanak a csendben.

                  Gondjaimból csomót tép a sötét: a hajam,
                  majd szépen lassan a végtelenben,
                  amikor már semmi nem mozdul és nem rezzen,
                  amikor már minden nyugodt és elhaló,                  

                  amikor már nem fájhat semmilyen szó,
                  amikor kínunkból gyötrelem születik
                  lángol a lelkünk de testünk megszűnik,
                  amikor szemhéjunk lecsukva tovább álmodik

                  bejárva e világnak minden tájait
                  emberséget ígérve az elesetteknek
                  gerincét törni a fegyvereknek
                  hogy virágról álmodhasson

                  mindenki, mert jóllakik,
                  és ne szomorkodjon a gyermek
                  azon hogy hol lakik
                  játéka s vágya mindig úton érje

                  aranyhala neki legyen a béke!

                  Felkiáltok a teremtőnek!..

                  - vajon lesz e holnap ki dédelgeti
                  semmi-foszló álmaim.