Hideg remények
Keményre fagytak az ágak.
A csillagok is elhúzodtak
az embertelen földtől,
nehogy leessenek.
Madarak csipogása
visszhangzik bennem,
de csak itt-ott látni
egy-egy megmaradt
bátor cinkét, vagy éhes
rigót, ahogy kotorászik
a kutya táljában.
Kicsavart gallyak maradéka
szemetel az erdőn.
Elöttem a tisztáson
megfagyott lábnyomok
nyomulnak a falu felé.
A szél körtáncot jár,
belemar a vörösfenyőbe
s az a félelemtől összerezzen.
A száraz tüskék
esőként érik a havat.
Becsukom a kertkaput,
de ő is fázik.
Nem éri el az oszlopot.
Fáj a levegővétel.
Csak a hold világít,
és egy őz szeme villog
a kíváncsiságtól.
Ma sem kapott semmit tőlem.
Nem is értem, hogy miért
ragaszkodik a közelségemhez.
Furcsa, ismerős illatok
szállnak a faluból,
lecsó fonnyadt szaga
keveredik a korommal.
De lehet, hogy becsapott
az emlékezet, s csak az akác
szikrái pattognak a kéményen.
Nem félek, mégis jól esik futni.
Így nagyobbat reccsennek az
apró tócsák az üreg tetején.
Már messze a kisház,
és vágyom az utam végére.
Hallani még az erdő
roppant erejét,
ahogy versenyt fut velem,
de én érek ki előbb.
A tömzsi házak, mint apró
szentjánosbogarak
hirdetik a tavaszt.
Korai még.
Az asszonyok már várnak
meleg teákkal, jó szóval,
s én felveszem a rendelést
a tüzelő fára.
|