Anyák napjára

Emlékszel anyám?
Gyermeki fejeddel anyai örömök értek,
s Te felnőve hozzám gyermekesedtél.
Finom melleid apadását magamba zártam,
s szőke fürtjeimben visszatükröződtél.
Követtem a mozdulatod, s örömödre
dacosan hívtalak, ha bajjal bírtam.
Értelmem is csak úgy nyiladozott,
ahogy szavaid melegében felfedeztem a világot.
Elveszített ingecskémet bőröddel pótoltad,
s karoddal védtél meg a tüskés faágtól.
Iskolámban is tudtam, vár majd az étked,
s dicsérő szavaidban benne van a sütemény.
Majd haszontalan halállal elment apám,
és Te imás ajkaddal értem fohászkodtál.
Nem követeltél semmi munkát,
mégis magamtól csináltam én.
Törékeny piciny termeted nagy súlyokkal veretted,
mert hitted, nem kallódhatom mellőled el.
Még lábad sem kímélted, ha ágynak estél,
csak fiad vállára rakhasd kezed.
Most felnőve hozzád öregedem,
s szelíd szókkal arra kérem Istent,
hogy meggyötört testedet párnázza,
és védje, ha mozdulnod kell.
Szemeidből a vesztett reményt falra vetíted
s mosolyod mögötti torz világot lecsókolom én.
Látod? Őszülök én is. És beléd fogódzom!
Virágaim elszáradtak az úton,
de számban a szavak mézesek.
Ezért leborulok eléd, és simogasd fejem.
Könnyeimmel puhítom szorgalmas ráncos kezed,
s minden bűnömért hozzád esdeklem.
A sok látogatlan munkás időmet,
mert tudtam, hogy élsz valahogy,
és megbocsátasz, ha látod
családom szépségét.
Félek, sosem leszek képes továbbadni
mind azt a jót, amire tanítottál.
Embereket támogatok, s minden kínjaikat
vállaimon hordozom.
Csak rád jut kevés időm,
pedig neked járna minden erényem.
De látod, még köszöntőmmel is terhellek,
s magamra gondolok, mint mindig.
Nem veszem észre, hogy bonbonokból
csak üres papír maradt,
s verseimmel sem illetlek Téged.
Hát kérlek, nyújtsd felém kezed!
Hadd szorítsam meg, amíg élünk!
Felejts el mindent mi bántott,
és fogadd köszöntésem.
Májusi vasárnap aranyló fénye hajadba túr,
az orgonák fűszeres illatával leng a szél,
s én összegyűrt szavaimmal zsebemben
némán zokogok, és csak annyit tudok elhebegni,

ÉDESANYÁM, KÖSZÖNÖM!