Érzelmek nélkül

   
           1

Oly hirtelen jöttél, mint ahogy a gejzír kicsap a mélyből.
Meleged körülvett, átitatott engem.
Okos szavaid gyermekin bámultam
ahogy csodálkozik a nagy bölcsességeken.

Szemedből "Isten" nézett le rám
hogy mutasson száz meg száz csodát
mint a labda mely szökken magasba,
úgy karolt fel egy szép világ.

A csillagokkal táncoltam én
mely ritmust pislog szüntelen,
mosolyod, fényes Holdként
nevet fönn az egen.

Munkát adtál szívemnek.
Elmémnek új gondolatot.
Testemnek örök vágyakozást,
mely érted lobog.

Átformáltál. S én képlékenyen mint a gyurma
boldogan vettem fel lelkednek színes alakját.
S most előtted meghódoltan
fejem mélyen lehajtom, mint az érett kalász.

S így magamra hagyottan, tehetetlenül, árván,
szirmaid hullajtod míg szívem vérez
(viaszbábuként mered rám üres tekinteted)
más szerelmét kutatod, míg én nem térek észhez.

Karcsú mozgást ad a szél a fának,
hangod ugrál ágról-ágra, míg hozzám el ér.
Gondolatod még megtalál, megérint, álmodat még őrzöm,
de már csak távolról figyelem édes pilláit szemeidnek.

Emléked közt egy kis helyet kapok,
egy kis sarkot, ahol összekuporogva
meghúzhatom magam, s lassan én is elalélok
és figyelem, ahogy játékot űz velem az érzelem...

                 2

Most agyamból lassan, bugyogva forr elő a gondolat,
mint esős októberben az édes szőlőlé, a napsugár leve.
S ahogy tisztul elmém, arcod vonásai mosolygón bíznak,
hogy nem veszítik fényüket ott sohase.

Alakot ölt benned képzeletem,
testet formál a langyos szellő, mely megérinti fáradt fejem.
Hajad lágy fürtű fodra, mint érett gömbölyű gesztenye
aláhull vállaidra, ahogy a csattal lazítod vele.

Bőröd finom puha kelme amit magamra öltenék,
betakarnám vele a világot hisz' tőle kék az ég,
tőle robban a bodza rakétája és izzó tűzijátékként szórja szét
millió fehér szilánkjait, amikor virágaival téged ünnepel!

Ereidben a női erény
huncutul csatangol,
hogy lágy mozgássá kovácsolja
szívednek minden dobbanását.

Nyakadon a pici gödröcske hívogatóan súgdolóz fülembe.
Lábaid nyomában elmerülnék
és magasra tartanálak benne, hogy karcsú termeted
szelíd súlyát bokádat ne terhelje.

Ha mosolyogsz, enged az arcokon a jég.
Ha simogatsz, kezedtől meggyógyul a világ.
Reményt adsz a haldoklónak,
csak az én szívemet marcangolod tovább.

Puszta létezésed a világnak
könnyet csal szemembe,
mint kit látni tanít a szenvedély,
csak vakon tapogat benne...

Te csak gúnyolj, kacagj. Nevess!
Én már azt sem bánom.
Nekem nevetésed minden álmom,
hogy hozzád eltaláljon.

De amikor rólad álmodom,
tudom rossz csillag alatt állok
csak toporgok az udvaron és lábam alatt
sírva konyulnak le gyomocskáim...

                 3

A hajnal varázsvesszője a fák lombjaiból a csillagokat elűzi,
és ezer apró mécses gyúl lángra a levelek rései közt.
Megvilágítják az utat, amelyen vártam,
hogy hányszor hozzám elgyere.

S e semmit mondó reggelen,
(mert munkába kell sietnem)
gondolataimtól megfosztva,
hunyorogva nézek a Napba.

S egyszer csak hirtelen
a madár a fészkét elhagyja,
a füvek szétszaladnak,
a hegyek párát sóhajtanak.

Szél forog körülöttem és nevetve,
bele suttogja a port a szemembe.
Majd álmomból felállva, úgy hogy senki ne lássa,
szépen, lassan, minden érzelem kihal.

*   *   *