Árnyéklélek
Este van. Szívemről leverem a port.
Záram ajándékát: forgatom benne.
Konyhám homálya mit sem változott.
Mint ha örökkön magányos lenne.
Begyújtom a kályhát. Tüzem világít.
Fortyogó fazékban mosdó vizem fő,
és a szürke falak málló árny'it
lángvirágok színezik messziről.
Ahogy melegével öblöget a lég,
emlékpáráktól ködösödik szemem,
ahol árnyéklelkem útvesztőjén
napi gondjával küzd az értelem.
Mert hitem vesztve a csodára várok.
Álmomban Lourdes-i forrás csobog.
Gyógyulni vágyó zarándokúton
fáklya szegélyezve mécses lobog.
Aztán összerogyom mégis. Nincs erőm.
Hiába minden mandragóra főzet.
Mint ki túlvilágról visszatérőn,
fájdalmában kábulattól dől le...
...S ahogy a forró lapra gőz csapódik,
szívdobogással lélegzetem szűröm.
S mint révületbe keringő dervis,
a vízgyöngycsöpp sisteregve üldöz.
|