Elmúlás előtt
Hát mégis megláttalak!..
Hiába próbáltál elbújni
kócos kontyod mögé.
Hiába rejtetted el
minden szemem világosságát.
Arcod gyenge fényét
hiába torzítja
a megviselt idő.
Már nem hadakozhatsz
tudattalan tudatommal
és nem olthatod ki
szívem megmaradt lángját.
Nem adhatod rám közömbös
elviselhetetlen magányod
mert nekem már te a
másodpercek ketyegése
fülemen ülsz.
Kapaszkodsz ott a cimpámon
és súgod, suttogod
hogy minden világi növényszag
benned szellőzik,
és te vagy a hűsítő balzsam
fel nem vágott ereimnek.
Minden vércseppem
erem falára tapad
és te gátat szabsz
a csurgó zuhatagnak.
Add hát görcsberándult kezed
és viseld bánatom.
Oltalom szavadban had mártózom,
hogy gyilok erőtlen akarások
ne csorbítsák agyam
napsütötte részét.
Mondj mindent mi eddig bántott
s én ámulom bölcs szavad.
Ölednek melege kacéron
incselegjen erőtlen férfi'ságommal
s engedd becézésem
elapadt melleidnek.
Ne félj az időtlen kortól!
Úgy is eltalál a halál.
Terítsd rám megenyhült bőröd
s én palánkon hirdetem,
hogy minden idős emberben
csikóként vitéz a lélek
és szomorú szemünk rákacsint
a meg nem fejtett vágynak.
Hogy szívünkre nőtt mankóink
pulzálnak még üszkös lábon,
s mert ölelésünk kapaszkodás
nem rántjuk földre társunk.
Porszemnyi időnkből
mázsát rak a tegnap, és
fogyó sejtünkből egyesüljön
a megmaradt kíváncsiság.
De jaj! Ne siess! kérlek várj még!
Alig hogy rád leltem eltűnsz
mint gőzös az alagútban...
S imás ajkam, mely újra hisz
elnémítja majd az emlékezés.
S a vonatod égi sínpáron
felhőkön zakatolva
vissza se néz rám.
S te kislányos könnyedséggel
szaladsz előre, mint
ki futva menekül.
Az expressz maró füstjét lassan
arcomba fújja a szemtelen szél
és én már nem tudom
mitől is könnyezem.
Most megint egyedül fekszem
s nem tudok aludni tőled.
|