Magamról
Sírokra keresztet vetettem
s koszorúkat hordtam.
Tanultam a történelmet
de nem gyakoroltam.
Magammal vittem az ifjú leányt
ki más szívébe látott.
Mertem ki nagy gödröket
míg sárom belemálott!
Átmentem a túloldalra
de magam voltam ott is,
felültem a faágára
hallgatni az éjszakába
fényleni a csillagokkal
elaludni a harmattal
kelő nappal száritkozni
friss kaszálót szagolgatni
hajam széllel bodorodni
szúrós bokrot szorongatni
akácomat mind kivágni
kötényemet földre rázni
bele nézni a szemedbe
és bele súgni a füledbe.
Kocsmáimat végig jártam
pipámat a földhöz vágtam
vasaimat elhajtottam
kalapácsom megmarkoltam
hasad ketté acélom,
erőm elfogy, azt bánom.
S hogy senki rosszat ne mondjon rám
mindenkinek kezét fogván
kiemelni a pocsolyából
s tova futni mosolyából.
Sövényt szépen rendbe szedtem
kapumat meg lefestettem
szerszámaim kölcsön adtam
vissza kapni sosem hagytam.
Gyermekemet kioktatom,
de nem jön velem a poros úton.
Most hosszan nézek magam elé
s nem látok már senkit többé.
Nincs aki csak mellém álljon
bíztatgatná fuldoklásom
bele ülnék minden tóba
ringatóznék a habokba
várnám amíg jön a fényem
mellém fekve szép serényen
gondolatom szebbé tenni
s különösen jobbnak lenni...
Mert ha újra rám talál ki vár rám,
isteneim megcsókolnám.
|