A tékozló
Tikkadt melegben a levendula
szirmait bontaná elhervulva.
Benned leli örömét a virág,
mikor lényednek ontja illatát.
Bólint a vadgalamb, és ül a fán.
Neked biccent, boldog, köszön talán,
de morzsák után tereken matat.
S az ágról leszállva hozzád szalad.
Feléd int a kúszónövény indája.
Búcsúzóul felkapaszkodik másra,
és sóhajtva szusszan, azután elalszik.
Ágak közé fúrva már nem tolakszik.
Hegedű húrja sírdogál a szélben.
Azt pengeti, hogy a szerelem éljen,
majd füledhez érve új nótába kezd.
Táncoló kedvednek örömet szerez.
Fuvallatra feltámad a tűz is.
Pattogósan nevedet betűzi,
s árnyékaink lábunk előtt futnak.
Testbeszédünk csókjainkba fúlnak.
Elpihen körülöttünk a világ.
Pirulva lecsukódnak a pillák,
csak mi égünk bele az estébe
szerelmesen, virradatra érve.
Csókjaimban ígérem a holnapot.
Vállamon vágyódón láncol két karod.
Csillag szemedben benne a büszkeség.
Lassan legyőzi az éjt a szürkeség.
Majd hajnal felé, hogy senki ne lássa,
menekülök mélyen lelkembe ásva.
Ajkam többé szerelmes szót nem gagyog,
és mint tékozlónak, hideg fény ragyog.
|